Magamról

http://imagestore1.blogger.hu/25_9210_825870_ff7c1a573e44705dcdba801e5dcf17c8_8fcd2f_301.jpg

Egyszer megírom anyám regényét, mert kell valamit kezdenem azzal a rengeteg évvel, pontosan nyolcvaneggyel eddig, amelyek jó részét, mint tanú éltem át, másik részét meg, mint hallgatóság. Mostanában ez utóbbi jutott nekem, mert kit érdekel a jelen, kérdi ő, aztán meg is válaszolja, őt bizony nem, mert a jelenből következik a jövő, az meg neki már nincs. Marad a múlt. Anyám  arról a kislányról mesél, aki elvesztette az édesanyját, kilencéves volt, őt küldték a papért. Miért pont őt?, kérdezi tőlem. Miért őt, hiszen ott voltak a nagyfiúk, négy vagy öt bátyó, én már nem is számolom, csak azt mondom neki, biztos azért küldtek téged, hogy ne legyél ott. Nem is volt, mondja századjára, én meg tudom a folytatást szóról szóra. Hogy a oda még csak odatalált a kakasos templomhoz, de vissza már nem, estig kódorgott, mire hazaért már nem volt anyja, azt is szomszéd nénitől tudta meg, másra nem emlékszik, de vége volt akkor már a háborúnak, az anyja, az én sosem ismert nagymamám mégis áldozat lett, mert a tüdővészt a bombázások alatt szerezte be, kellett a nagy berliner kendő a gyerekekre, az asszonyok meg fáztak, bár akkor nem érezték, csak utólag, amikor már késő volt, mert gyerekek maradtak árván.
Egyszer megírom anyám regényét, miként lett belőle Hamupipőke, hogyan került a házhoz két lánnyal a mostoha, hogy a herceg megtalálta  Hamupipőkét, de a tündér keresztanya nagyon hiányzott anyám igaz meséjéből.
Megírom majd azt is, hogy akkoriban azt mondták az apák, hogy a lánynak nem könyv kell hanem fakanál, de az én gyerek anyámnak még az sem jutott, alig tizenkét évesen szolgálni küldték a vén trafikoshoz, aki ha nem nyúl be anyám  szoknyája alá, akkor nem kap akkorát, mint kapott a nagyapámtól, aki életében akkor egyszer cselekedett jól talán. Írok majd arról is, mit dolgoztak a gyárban a tizennégy évesek, hogyan válogatták ki a Hamupipőkék az ocsúból a búzát. Néha tévedtek, azt hitték a békára, hogy királyfi, és fordítva. Megírom majd a  daliás herceg történetét is, akit kiszemelt a mostoha, de nem az árvának, hanem a sajátjának, ám a regény nem lenne megírva ha az édest veszi el, mert akkor nem volnék én, aki hallgatóság vagyok, de hallgatni azt nem tudok, és azért is megírom majd az anyám regényét.

 

Feedek
Megosztás
Időkép
Látogatók száma

látogató számláló

Legfrissebb hozzászólások
  • Apryl: Egyetértek, Icu. Egy írónak nagyon kell ismerni az emberi természetet, jellemet. Szerintem ez akkor van így, ha valaki legelőször is saját magán kezdi az élveboncolást. Írtam egyszer erről valahová. Szóval, pokolra kell annak menni aki író akar lenni. :)
    Egyetértek abban is, hogy unalmas, sodródó karakterekből unalmas regényt lehet csak írni. Hmmm...valamit tennem kell ez ügyben.:)

    A jelenlegi politikai helyzetről már nem is tudok mit mondani. Vagyis, amilyen a király, olyan a nyáj. :/

    Orwelről könyvéről meg mindig Ákos jut eszembe. Jó sok évvel ezelőtt remek dalokat írt. 1984 és 101-es szoba címen. Olyan szívesen beszélgetnék Ákossal, hogyan is gondolja most.

    Ja, azt hiszed velem szóba áll valaki is írás meg olvasás témában? Senki se olyan ütődött, csak a prédikátorok. :) :) Áldja meg őket az isten. Komolyan.
    (2017-07-24 16:45:43)
    Mitől jó regény egy regény
  • Prédikátor: Te lyány, senkivel nem tudok ilyesmikről dumálni. Ki a fenét érdekelne rajtad kívül a 30 fokban James Joyce vagy Orvell.
    És mi lesz Ilonkával, lefokozod?
    (2017-07-24 13:30:22)
    Mitől jó regény egy regény
  • Prédikátor: @Apryl: Egy regényírónak jobban bele kell látnia a főhős, de a többi figura lelkivilágába is, mint a pszichológusnak. Elképzelhetetlen enélkül a jellemábrázolás. A főhős sok mindenben hasonlít a szélsőségesen, ellenmondásosan viselkedő bűnözőhöz akkor is, ha nem követett el törvénybe ütközőt. A szürke eminenciásokból ritkán lesz főhős.
    A bűnöző-rendőr párhuzam nem újság. A börtönőr más kategória, semmi köze a rendőrhöz. A rendőrök között is vannak normálisak és elfajzottak. Azért gondolj bele, hogy az alvilági figurákkal sem lehet kesztyűs kézzel bánni. Az pedig szűrés kérdése, hogy ne legyen rendőr, aki nem oda való.

    Mellesleg fejétől büzlik... Sokat elárul, hogy egy nőt a hajánál fogva földre ránthatnak, mert kifütyülte Orbánt. Őszintén, milyen férfi az, aki tétlenül nézi, hogy egy nővel ezt műveljék. Tétlenül szemléli, na ne... Elvárja a hűséges pártkatonáitól az ilyen fellépést.
    Pszihopaták, skizofrének, autisták... színes a paletta.

    Na, és Orvell? Sajnos az 1984 c. regényből vett utópia, a mindenlátó Nagy testvér és a gondolatrendőrség már közelebb áll a jelen valóságához, mint az Ulysses, ami állítólag az Odüsszeiára hajaz. Az Ulysses ajtótámasznak is jó, hosszabb és nehezebb a Háború és békénél.

    (2017-07-24 13:26:45)
    Mitől jó regény egy regény
  • Apryl: Mitől lesz valaki bűnöző...? Pl van olyan hogy két "y" kromoszómája van. Remélem jól mondom. Ők agresszívebbek az átlagnál, és még csak nem is tehetnek róla. Szerintem az agresszív ember az egyszerűbb eset, mert kiszámítható. Félelmetes viszont amit írsz a bekattant a nőről. Ez még csak nem is pszichopata... Igazad van, az emberi szélsőséges viselkedést valóban egy bűntény példázza a legjobban. No, én azt is olvastam valahol a bűnöző és a rendőr igazából egy kategória, csak a rendőr nem követi el a bűntényt, de a hajlam megvan benne. Nem én mondtam, olvastam! :) És ha belegondol az ember...Biztos láttál olyan filmeket, ahol a börtönőr pl gonoszabb volt mint 10 elítélt együtt véve. Vagy ott a Kísérlet című film... Az is lehetséges nem is az ember számít hanem a körülmények. Ha nem is minden esetben. Szerintem nem is nagyon tudjuk megítélni magunkat, bizonyos körülmények közt hogy viselkednénk. Aztán sokat számíthat kinek milyen erős az idegrendszere. Ki mennyi provokációt tud elviselni. Na meg ott van az Édentől keletre ( má megint az) Kathyje. Úgy született, egyszerűen nem voltak érzései, azaz pszichopata volt.

    Jaj, hozol zavarba...:) Nem olvastam azt az Ulysesst vagy mit. Hallásból ismerem csak. A Macskajátékot is csak filmen láttam. Szóval, basszus nekem is van jókora lemaradásom.
    (2017-07-24 11:47:50)
    Mitől jó regény egy regény
  • Prédikátor: Az Ulyssesről mi a véleménye? Nem tudtam megbirkózni vele. Van még, mit fejlődnöm.
    (2017-07-24 11:16:53)
    Mitől jó regény egy regény

Mitől jó regény egy regény

Sokat gondolkodtam azon, mitől jó regény egy regény. És most nem arra gondolok, hogy kinek a pap, kinek a papné...Arra gondolok, hogy mikor mondják azt egy regényre, hogy ez igen, ez tényleg egy irodalmi mű. Mitől több pl Remarque regénye Claire Kenneth regényétől. Azért őket említem, mert hasonló témákról írtak. Emigráció, szerelem. Mégis Remarque  irodalmat írt, Kenneth meg ponyvát. Azt gondolom, nem is a téma a fontos, nem is annyira a cselekmény. Sokkal fontosabb ezeknél a főhős. Kenneth főszereplői aranyosak, de felejthetők. Még akkor is ha sok-sok viszontagságon mentek keresztül. Ha végig is izgulja az olvasó a szenvedéseiket, örömeiket, amint becsukta a könyvet, hamarosan el is felejti, mi történt, hogy történt, hogy is hívták őket. Nem így Remarqnál. Régen olvastam a leghíresebb regényét a Diadalív árnyékában címűt, de Ravic doktor egy életre az emlékezetembe véste magát.

Vagy Dosztojevszkij hősei. Raszkolnyikov, Karamazovék, Iván, Aljosa, Dimitrij... Sztarvrogin..., mind-mind olyan figurák, akik nevüket örökre beírták a világirodalom nagyjai közé.

Steinbeck hősei szintén. Ki ne emlékezne ha csak egyszer is olvasta a könyvet, Calebre, Áronra, Kathyre, Adamra, az öreg Samuelre...

Magyar írók közt is van olyan aki nem csak a történetével varázsolt el.  Bár jobb szeretem a kortárs magyar irodalmat, a klasszikusokat annyira nem, de megemlíteném mindenképpen Kosztolányi Esti Kornélját. Egyszer én is írok majd egy hasonlót. Szidónia lesz a főhős, na meg természetesen én. :)

Szóval, nem akarok én egetrengető világirodalmi remekművet kiadni a kezemből. Illetve akarni akarnék, de nem tudok. Törekedhetek viszont arra, hogy a szereplőim ne legyenek felejthető figurák. És most ott tartok, ott toporgok mint a legelején, de mitől válnak a szereplők  szinte valóságos emberekké.

Tánc

Ha apám jellemét nézzük, főleg egy regény szempontjából, akkor olléééé, megvan a fejlődés. Igaz, némán ment végbe az utolsó két hónapja alatt, amikor a nyers, durva ember egyszer csak megszelídült. Mi tudtuk, hogy szeret, bármennyire is az ellenkezőjét mutatta. Most a könyvben szeretném bemutatni közelről ezt a fajta embert. A nehéz embert. És úgy egyébként is az volt a tervem, hogy az emberek cselekedeteinek motivációit próbálom megérteni, megértetni az olvasóval. Egyelőre úgy néz ki, nem ez fog kisülni belőle. A jelenlegi olvasók inkább képszerűen látják a történetet, igaz, én is. :)

Egyszerűen megy a film a szemem előtt. Tegnap táncoltak a fiatalok. :)

És nem tartom a szavamat, csak felrakok ide is részt, de csak a hangulat kedvéért, tényleg. :)

Anyu, ma később jövök haza – mondta Laci egyik reggel.

Kuglizni mész?

Nem. Csáki Misivel megnézzük a segédtisztiben az újjá alakult dalárdát.

Mit akarsz te a dalárdában? – hüledezett Bözsi. – Énekelni se tudsz. Jaj, Laci ne igyál! Nem szeretem ha kocsmába jársz.

Nem kocsmába megyek, mondom. Azt mondja a cimborám, szép lányok vannak arrafelé.

Bözsi elégedetten elmosolyodott. Ezt már szerette hallani. Végre felbátorodik ez a gyerek, oszt' ragadnak majd rá a lányok. Amilyen fess, csinos fiú, nem is lenne csoda, gondolta, de hangosan csak annyit mondott:

Jól van, de 11-re otthon legyél. Reggel kelni kell.

 

Lamberg Lacinak esze ágában nem volt a dalárdába menni, pláne lányok után mászkálni. Sörözni készült Misivel, aki szerint a legjobb sört a segédtisztiben mérték, jobbat mint a gyári kantinban.

A bejáratnál nagy meglepetésére Finke Bálinttal találkozott össze.

Kezet ráztak, váltottak pár szót, de Bálint sietve el is köszönt.

Szaladnom kell, várnak a testvéreim, próbáljuk az új darabot –hadarta, és már ott sem volt.

Ez sem változott semmit, gondolta Lamberg Laci, és eszébe jutott ahogy Bálint beviharzott reggelenként az iskolába. Utolsó évben padtársak voltak, ám barátok soha. Pattogós kis seggdugasz, ez volt a véleménye Finke Bálintról.

Te honnan ismered ezt a Finkét? – kérdezte az éppen érkező Misi. Laci megtörölte sörtől habos száját.

Osztálytársam volt még a polgáriban – mondta.

Szép húgai vannak, nézd ott jönnek éppen! Mit szólsz? Neked melyik tetszik?

Elég messze álltak a színjátszó csoporttól, Laci azt sem tudta, kit kell nézni.

Melyik a húga? – kérdezte – áll ott a három lány is.

Mind a három – röhögte el magát Misi. – Az egyik még nagyon fiatal, de nézd azt a bögyöst, hogy riszálja.

A kis barna szebb, nekem ő tetszik jobban.

Ilonka? Túl komoly, és férje is van, ne foglalkozz vele. A feketét nézd, micsoda mellek, apám...

Ebben a pillanatban feltűnt egy sovány, szemüveges férfi vasutas egyenruhában. Intett a lányoknak, azok meg bementek az öltözőhelyiségbe.

Misi egészen elkedvetlenedett.

Na ennek is most kellett megjelenni – mondta.

Kinek?

Kinek, hát az apjuknak! Gyerünk komám a sörözőbe, ma itt már nem lesz semmi, ezek próbálnak éjszakáig.

Lassan elindultak hazafelé, elvolt már 10 óra is, Laci szótlanul lépdelt barátja mellett, a barna lány járt az eszébe, meg hogy férje van. Ki sem nézni belőle, olyan mint egy kislány.

Honnan ismered őket? – szólalt meg váratlanul.

Kiket?

Hát Bálintot meg a családját.

A modellező körből, de én már egy ideje nem járok, mióta dolgozok nincs rá időm, meg kedvem se.

Bálint még most is odavan a repülőkért?

Meghiszem azt.

Laci a következő napon munkából egyenesen a vasút felé vette az irányt. Ha a lány apja egyenruhában volt, akkor vasutas, azok meg itt laknak ezen a környéken, gondolta. Először a magas bagolyvár nevezetű épület előtt ólálkodott. Piszkossárga volt erre minden épület, a bagolyvár pici ablakaival nem keltett barátságos benyomást. Ősz volt, szemerkélt az eső, a fiú nem győzte hátrasimítani homlokába minduntalan begöndörödő tincseit, és akkor hirtelen felrémlett neki, hogy hiszen ő tudja, merre laknak Finkéék! Bálint mindig a sínek mellett indult haza az iskolából, azt mondta, arra közelebb a rendező. Azt meg mindenki tudta, hogy rendezőnek nevezik az állomás környékén álló alacsony vasutasházakat.

Tétovázott, indult is volna meg nem is. Ha megkérdezik mivel magyarázza, mit keres arrafelé? Bement hát inkább a söntésbe, lehúzott egy korsó sört, már éppen kifelé tartott amikor felfigyelt a plakátra, ami nagy betűkkel hirdette, vasárnap színielőadás, utána élőzenés vasutasbál, a rendezvény szabadon látogatható, játszik a vasutas színházi kör és zenekara. Laci szíve gyorsabban kezdett verni, hosszú lépteivel hazafelé vette az irányt. Andrissal akart beszélni.

.....................................

 

Vasárnap Lamberg Laci kinyalakodott, a hajára vastagan kente a brillantint. Rá is fért mert a dús fürtöket valamivel meg kellett zabolázni. Hétköznapokon vizezte, de most vasárnap volt, végre vasárnap!

Az előadás délután 3-kor kezdődött, de már kettő után ott lebzselt a kocsma előtt a két jó barát.

De ha férjnél van, lehet hogy itt sem lesz - aggodalmaskodott Laci.

Ne aggódj itt lesz – mondta Misi – itt kell lennie, ő játssza az egyik főszerepet.

Honnan tudod?

Hát apám, te aztán figyelmes ember vagy, mondhatom. Nézd meg, ott van kitéve a szereposztás. Faludi Sándorné.

Honnan tudhatnám, hogy így hívják? – horkant fel Laci – Te honnan tudod?

Nyomoztam. A Hirsch gyárban dolgozik egyik unokatestvérem, sok mindent mesélt.

Mit? – Laci szeme felcsillant.

Engem Mancika érdekelt volna jobban, de a kuzinom róla nem sok mindent tudott mondani. Annál inkább Ilonkáról.

Mondjad már!

Nem sikerült a házassága. A fickónak, ennek a Faludinak az anyjával dolgozik Ilonka, az bolondította magába a lányt. Szegény, kitárta annak a nőnek a lelkét, elmesélte a bánatát. Például hogy a mostohája valósággal üldözi otthonról, az apja meg annyira elvakultan szereti a második feleségét, mindent elnéz neki. Még azt is, hogy Ilonkát meg az öccsét nem engedi be a házba, vagyis nem járkálhatnak a bejáraton keresztül, és ezért egy létrán másznak ki-be. Azért ez a szemétség, apám.

Ezért ment férjhez?

Így beszélik. Meg azt is, hogy már el is váltak, vagyis igazából együtt se voltak, mert az a Faludi rögtön az esküvő után valami másik nővel utazott el a nászútra. Éltél már ilyet? – Misi hahotázott, majd folytatta – Állítólag nem is szerette a Finke lányt, ha az anyja nem erőlteti, el sem veszi. Én azért óvatos lennék a helyedben, komám.

Én is a tiédben – vágott vissza Laci jókedvűen, felszabadultan.

Misi nem értette a célzást.

Hogy érted ezt?

A bögyös lány annak a gonosz mostohának a lánya, ha jól értem.

Misi elgondolkodva vakarta meg a fejét.

 

Pontban 3 órakor megkezdődött az előadás. Lamberg Laci elvarázsolva ült a legelső sorban, de nem a darabot figyelte, hanem Ilonkát. Sajnálta amikor lement a függöny, a színjátszók meghajoltak, és elnyelte őket a kulisszák. A nézők is felálltak, valaki elkiáltotta magát: kezdődik a bál!

 

Laci Még soha nem járt a segédtiszti nagytermében, félve lépett be a nagy hodály, hajópadlós helyiségbe, ahol már játszott a zenekar. Finke János hegedült, Bálint állt a cimbalomnál, egy ismeretlen fiatal férfi nyúzta a tangóharmonikát. Lacinak botfüle volt, sosem szerette a zenét, tekintetével Misit kereste, de sehol sem látta. Nehéz is lett volna megtalálni az alacsony fiút a rengeteg táncoló pár között, így arra gondolt, otthagyja az egészet, vagy megiszik egy-két korsó sört, azután hazasétál. Ilonkát sem látta semerre, csak a Manci nevű, nagy mellű lányt egy idősebb asszony társaságában. Ők nem táncoltak, a zenekarhoz közel ültek, az asszony a lábával csak úgy verte a taktust, látszott, alig bír magával. Nem is kellett sokáig üldögélnie, egy férfi odament, meghajolt, a nő felpattant, Laci meg ámulva nézte, még sohasem látott ilyen jól táncolni senkit. Ez lehet a tangó, gondolta, ettől óvott anyám. Sarkon fordult, éppen a kijáratnál volt amikor észrevette Ilonkát, aki akkorra már átöltözött. Nagyon egyszerű, drapp, zsákfazonú ruhát viselt, de még ebben az egyenes szabású ruhában is átsejlett vékony dereka, kerek csípője. Hullámos barna haját feltűzte, karcsú, nyaka szinte csókra kínálta magát. Laci elvörösödött a gondolatra, zavarában megbotlott, így majdnem Ilonka elé vetette magát.

Bocsánat, ne haragudjon, nem ismerem itt a járást – mentegetőzött.

Dehogy haragszom, de vigyázzon össze ne törje magát! – Ilonka nevetett és nézett felfelé a magas fiúra. – Igaza van, sosem láttam a környéken – mondta.

Én ismerem magát.

Ilonka kérdőn nézett rá.

Bálinttal osztálytársak voltunk. Lamberg László, kezit csókolom – mondta és biccentett egyet, közben átsuhant az agyán, kezet is kell-e ilyenkor csókolni vajon. Ám nem volt idő töprengésre.

Már hazafelé készül? – kérdezte Ilonka

Igen. Megijedtem. Nem tudok én táncolni – mondta Laci őszintén.

Ilonkának tetszett a fiú nyílt tekintete.

Ha felkér, én megtanítom magát.

 


 

 

 

 


 

 


Nem írtam a történetet, hanem éltem

Mivel nem érkezik komment, így nem teszek fel ide több részt.

Ám, vannak dolgok amik talán érdekesebbek, mint maga a Finke vagy a Lamberg család. Miután jó részt a történet valóság, kisebb rész a fantázia terméke, egészen érdekes dologra figyeltem fel. Lamberg nagymamát, akit persze nem így hívtak, én imádtam. Jobban szerettem mint anyámat, apámat együttvéve. Sokat mesélt nekem a fiatalkoráról, nővéreiről, az öngyilkos cselédről, meg a két magát főbe lövő bátyról. Igen szenvedélyes emberek voltak ők, és nagymama velem nagyon őszinte volt, igaz én alig voltam úgy 12-13 éves, a szerelmi történeteket nem is nagyon értettem akkoriban, mégis örülök, mert ha akkor nem mesélte volna el, nem tudnám írni a regényt, amiben ugyan nem ő a főszereplő, de egy másikban lehetne, és lehet lesz is majd egyszer talán. Szóval, tegnap este én a szőke gyerek történetét írtam meg, és annyira belemásztam lelkileg az írásba, hogy nem figyeltem se dátumra, se másra, csak írtam, és írtam.

Visszaolvasva, a googléban keresgélve szembesültem azzal, hogy eltaláltam. Az éveket, a tejivót...és sok minden mást. Olyan, mintha a nagymama vezette volna a kezemet.

"Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idő egésze,
mit száz ezer ős szemlélget velem.

Látom, mit ők nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S ők látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.

Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - ők fogják ceruzámat
s én érzem őket és emlékezem."

Hát...a nagyapám nem fogja, ez is teljesen nyilvánvaló. :) És hogy őszinte legyek, van is némi...ellenérzésem, rossz érzésem? Nem tudom, minek nevezzem.  Meg is inogtam, arra gondoltam, talán abba kéne hagyni. Aztán kihúztam egy részt ami nem fedte a valóságot és rosszabb fényben tüntette fel a szereplőket, mint egyébként voltak, és máris visszanyertem a nyugalmamat.

És tegnap a dalt is megtaláltam, az eredetit. Ugyanígy szólt nagymama lemeze, sima csomagolópapírszerű borítóban, kicsit szakadozva, de jól olvasható betűkkel nyomva: Király Ernő : Te szőke gyerek. És ugyanígy recsegett a korong ahogy forgott a gramafonon...

Engem meg ráz a hideg, és ennyire még nem tett boldoggá írás mint ennél a résznél.  Teljesen a hatása alá kerültem, és nem is írtam a történetet, hanem éltem. :)

 

Nógrád megyébe igyekszem, Salgótarjánba, annak is egyik legelhanyagoltabb, jórészt cigányok lakta
peremkerületébe.
Riportalanyom koránkelő, mint mondta, ki kell használni, élvezni a hajnal csendjét, amikor még alszanak az emberek, mert később akkora a zaj, hogy dolgozni, pihenni képtelenség. Az ő utcájukban folyton szól a zene, mintha minden nap lakodalom lenne. Meg lehet szokni?, kérdeztem tegnap telefonos megbeszélésünkkor. Dehogy lehet, válaszolta.

Keskeny kis utca, kolónia jellegű épületek, függőfolyosó.
Meglepően sok autó parkol a házak előtt, alig találok helyet. Az utca éppen ébredezik, tíz év körüli fiú szalad ki a kapun, odakiált a szembelévő épület előtt álló nagydarab férfinak, menjek pakolni? A férfi visszakiált, gyere!
Mindig így ordítoznak?, kérdeztem riportalanyomat, miután felbaktattam második emeleti otthonába.
Hellyel kínál, mosolyog.


Egyszerű lakás, kicsit kopott. A falakra ráférne a festés, a bútorok, a berendezés kissé eklektikus hatást kelt bennem, ha csúnyábban fogalmazom, szedett-vedett, ám ennek ellenére nagyon bájos. Tetszenek a nőies, finom részletek, a régi szekrénysor könyvesfallá alakítása.

Szeretsz olvasni?

Láthatod. Igen, persze, hogy szeretek. Meghökkentél a szekrényeimen? Kényszerből lett ilyen. Egyszerűen leszakadtak az ajtók. Előbb visszaszereltem, úgy-ahogy, kontármódra, aztán rájöttem, jobb ha nincsenek, legalább kényelmesen elrendezhetem a könyveimet, nem kell egymás mögé zsúfoltan pakolni a sorokat. Így hozzáférek bármikor.

Hol tartod a ruháidat?

Dobozokban, ágyalatti tárolókban, ami meg éppen aktuális, szezonnak megfelelően, elfér az alacsony  ruhásszekrényben.

Kreatív vagy.

Igen, rávitt a kényszer. Tudod, elég régóta rokkantsági ellátásból élek, nagyobb beruházásra nem futja, rá vagyok utalva az ötletelésre.

Mi a neve a betegségednek?

Ha most megnevezem, akkor sem fogod tudni, mit jelent. Igazából az orvosok sem ismerik, ritka kórság. Egyébként Klippel-Trenauey-Weber szindróma a neve. Mondom másképp, mert a hangzatos név elég egyszerű állapotot takar. Érfejlődési rendellenesség. Néhány ér csökevényesen fejlődött, néhány pedig túlburjánzik. Nekem szerencsém van bizonyos fokig, mert a nyirokerek rendben vannak, ezért nincs elefántlábam. Tudod, néha mutatják a tévében a hatalmasra megnőtt lábakat. Ezeknek a betegeknél  a nyirokerek sem működnek, ezért a nyirokfolyadék pang, hatalmasra dagad az érintett végtag.

Apropó, látom, nincs tévéd.

Nincs. Kb 10 éve az egyik fiam kölcsönkérte, nekem pedig nem hiányzott, nem kértem vissza.

Térjünk vissza a betegségedre.

Mondom, szerencsém van bizonyos szempontból, viszont nálam súlyosan érinti ez az érhiba az artériákat és a vénákat is. Túl vagyok négy-öt mélyvénás trombózison, volt tüdőembóliám. Ez utóbbi óta elég nehéz a légzésem is, károsodtak a tüdőm erei, nagyobb fizikai megterhelésél fulladok. Sajnos a rossz szöveti vérkeringés miatt sorvadnak a beteg lábam izmai, csípőtől egészen a bokámig.

Ennek ellenére jól nézel ki.

Köszönöm. Igyekszem jól kinézni. Talán kicsit még kompenzálom is az állapotomat azzal, hogy szeretek öltözködni, sokak szerint van is érzékem hozzá. Persze ezt csak azok mondják, akiknek bejön  a "hanyag elegancia" stílus. Nevet.

Beszéljünk akkor a főtémáról, aminek kapcsán megkerestelek, az írásról.

Minden az internet bekötésével kezdődött. Blogolni kezdtem, előbb egy társkereső oldalon, később hivatalos blogoldalakon. Akkor még csak napi dolgokról írtam, az életképek, novellák később jöttek, amikor rájöttem, azt a sok saját megélt tapasztalatot, mások által elmesélt történetet, az ehhez kapcsolódó érzelmeket valahogyan kamatoztatni kell, kár lenne magamban tartani. A helyzet az, hogy nem is lehet, mert ha valami kikívánkozik annak ki is kell jönnie. Olyan az írás, mint a szülés. A gondolat megtermékenyít, bizonyos ideig fejlődik bennem, aztán több-kevesebb vajúdás után megszületik a szöveg. Témától függően vagy  életkép, tárca formájában, vagy klasszikus értelembe vett novellaként.

Mi a különbség a tárca, vagy életkép, és a novella között?

Nem vagyok irodalmár, abszolút amatőrként azt gondolom, a novella egy történet elbeszélése, röviden, tömören, valami csavarral, csattanóval a végén. A tárca pedig amolyan szösszenet. Történésekre asszociáló gondolathalmazból felépített próza. Lehet, hogy most a képzettebbek a fejüket fogják, vagy felnyerítenek ennyi ostobaság hallatán.

Zavar, hogy képzetlen vagy irodalom terén?

Nem tanultam újságírást, nem vettem részt írói kurzusokon, nem jártam bölcsészkarra, de az irodalom mindig is közel állt hozzám, az hogy műszaki területre tévedtem, tényleg egy tévedés volt részemről, amit a mai napig bánok.

Mivel foglalkoztál amíg tudtál dolgozni?

Műszakirajzoló voltam elég hosszú időn keresztül, aztán a Gyes után az IKV ( Ingatlankezelő Vállat) alkalmazott, mint lakbérkönyvelő. Innen mentem rokkantsági nyugdíjba ami mellett dolgoztam amikor az állapotom megengedte. Sok területen kipróbáltam magam, voltam eladó, gyártósori összeszerelő, gondnok,  budi takarító.

Kamatoztatni tudod ezt a színes palettát az írás során?

Hogyne! Rengeteg emberrel találkoztam, sok-sok megfigyelést, történetet begyűjtöttem az évek során, mint mondtam is, a mai napig ezekből élek, ezekből dolgozom, mivel mostanában nem valami ingergazdag az életem. És ezt nagyon nehez viselem. Lételemem az emberi viselkedés megfigyelése, miértjének kutatása. Minden jelenbeli cselekvésünkben ott van a múlt, az ember nem bújhat ki a bőréből, nem hiszek a "megváltozásban", illetve csak akkor lehetséges ilyesmi, ha az adott személy  felfedezi magában a mozgatórúgókat, vagyis, hogy mit, miért tesz. Ok okozat.  Ha rájövünk az okra, megváltoztathatjuk az egész működésünket. Ehhez viszont önboncolásra van szükség. Ami  fáj és ezt nem mindenki vállalja.

Te vállaltad.

Persze, enélkül nem is lehet hitelesen írni. Hogy is mondják? Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.

Mit értél el eddig? Jelent meg könyved?

Két könyvem jelent meg, magánkiadásban. Nem vagyok túl büszke ezekre a könyvekre. Illetve, annyiban igen, hogy tényleg egyedül csináltam mindent, kivéve a tördelést, és a nyomtatást. Ha ezt veszem alapul akkor nem is annyira rosszak ezek a kiadványok. Van a könyvpiacon sokkal-sokkal rosszabb könyv az enyémnél, de a tökéletestől nagyon messze van az én munkám is. Sajnos a szerzői kiadásnál általában hiányoznak alapvető dolgok. Korrektúra, szerkesztés és sok minden más, amin egy hagyományos kiadónál átmegy a kézirat. Profi írók sem boldogulnak ezek nélkül.

Nem próbáltál ilyen hagyományos kiadóhoz fordulni?

Gyenge próbálkozásaim voltak. Egy elég jó kiadó arra kért, bővítsem a kéziratot, a szöveg erős, mindenképpen alkalmas nagyobb közönséget is megszólítani, de 100 oldal az smafu, ők azzal nem tudnak mit kezdeni. Igazuk volt, a két megjelent könyvem is inkább füzetecskének nevezhető.

Dolgozol jelen pillanatban valamin? Bővíted esetleg a meglévő kéziratokat?

Nem. Nem dolgozom semmin. Legalábbis konkrétan, nem. Mostanában csak a pillanatnyi hangulat határozza meg, írok-e valamit. Ha írok, azok általában kisebb szösszenetek, amolyan facebookra való írások. Közéleti témákat érintek, városunk problémáiról, főképpen a közlekedésről.

Mozgáskorlátozott vagy, hogyan oldod meg mégis a közlekedést?

Tudok járni. Igaz, nehezen, fájdalmakkal, de tudok. Sajnos láthattad, erre mifelénk ez az egy kisbolt van. Na, itt veszek meg mindent. Cukrot, lisztet, kenyeret, zöldséget. Húsért, állatkajáért viszont mindenképpen utazni kell, elkerülhetetlen. Ezért lázongok, mert a menetrend borzalmas. Van amikor másfél-két óránként jön egy-egy busz. Az pedig zsúfolt. Ha nem kapok ülőhelyet, az nagy baj, mert az állóképességem korlátolt. Bottal a kezemben, nagyon nehéz tartani magam megállókon át. Igyekszem olyankor utazni amikor viszonylag kevesebben vannak, bár ilyen nem nagyon van ezen a vonalon.

Térjünk vissza még a jövőre. Mik a terveid, mit szeretnél elérni az írás terén? Vágyod az elismerést?

Nehéz kérdéseket tettél fel. Nem tudom. Nincsenek terveim. Ami biztos, hogy még egyszer szerzői kiadásban nem jelentetek meg semmit. Igazából anyagilag sem éri meg, egy huncut vasat sem jövedelmezett az eddigi próbálkozásom. Elismerés? Is-is. Attól függ, ki mit nevez annak. Ha kicsiben nézzük, akkor igen, kaptam elismerést. Sokan olvasnak a facebookon, bár jobbára ismerősök. Volt egy könyvbemutatóm, ezt is elismerésként könyvelem el. Rossz könyvet nem vállalt volna el Handó Péter, városunk egyik ismert írója, kritikusa. Ő vezette le ezt a bizonyos könyvbemutatót. Elismerésnek könyvelem el azt is, hogy néhány folyóirat lehozta már a beküldött tárcámat, vagy novellámat. Viszont az igazi áttörésről már lemondtam. Több oka is van ennek. Először is, bevallom, nem vagyok valami termékeny alkotó. Nem tudok munkaként tekinteni az írásra. Ha van mondanivalóm akkor ragadok klaviatúrát, ha nincs, akkor hallgatok. Akkor írok, ha feszít belülről a kényszer, vagy egy történés kapcsán, vagy ha "megváltó" gondolataim támadnak. Nevet.

Csak novellában és tárcakban, cikkekben gondolkodsz? Regényt nem akarsz írni?

Egyszer azt írta nekem az egyik lap főszerkesztője, hogy nagyon jó publicista lehetne belőlem, ami nem kevesebb a szépírónál, csak éppen más.
Nem mondom hogy jól esett. Csak azért is írtam tovább a novellákat, és elküldtem néhányat az ÉS (Élet és Irodalom) című lapnak. Grecsó Krisztián válaszolt. Javasolta, ne irodalmiaskodjak, nem áll jó nekem. Nagyon hírlapos a stílusom, próbálkozzak azon a vonalon. Puff neki. Kicsit megint megsértődtem, később viszont rájöttem, valóban hiányzik belőlem a lírikus. Ezért már nem erőlködöm, nem kapaszkodom a szépirodalom felé, írok a saját stílusomban, nem agyalok frappáns hasonlatokon, meghagyom a szóképeket , alakzatokat másoknak. Megint nevet.

Mit szeretsz olvasni?

Ez már könnyű kérdés. Nézzél szét. Szépirodalmat. Mostanában kortárs irodalmat. Tavaly nyertem egy novellapályázaton, én lettem a közönségdíjas, elhozhattam egy 20 ezer forintos könyvutalványt, ezen a pénzen szinte teljes egészében kortárs magyar irodalmat vásároltam. Írd be a riportba légy szíves, hogy köszönöm a facebook népének segítségét, a rengeteg szavazatot!

Beírtam. Sok sikert kívánok Gertrúdnak a továbbiakban, köszönöm a riportot, a szíves vendéglátást. Búcsúzásnál Bandi kutya barátságosan vakkant egyet.

 

 

 


Kádár Bori balladája

Kádár Borit mindenki ismerte a környéken. Voltak akik kedvelték, és voltak akik nem. Kádár Bori valahogy nem illett sehová, nem lehetett besorolni sem a művelt, sem az egyszerű emberek sorába. Ránézésre meg inkább tűnt valami hóbortos csavargónak, mint meglett, nagycsaládos asszonynak. Pedig Bori négy gyereket szült, dacolva az orvosi intelemmel, mely szerint ha jót akar magának egyetlen gyereket sem hoz a világra. Volt ezekben a szülésekben némi felelőtlenség is, ám az isten szerethette Borit, mert mind a négy fiú épen, egészségesen született, nem örökölték anyjuk betegségét, amit az emberek nem is tartottak betegségnek, mert aki ennyi porontyot nevel, annak bizony nem lehet semmiféle nyavalyája, nem gyötörheti kórság, mert ha gyötörné, örülne annak, hogy él, nem a kölkökkel járna  játszótérre, kísérgetné őket mindenféle sportrendezvényre. Bori is így gondolta, csak a teste makacsolta meg olykor-olykor magát, ilyenkor bennfogták a kórházban, megoperálták amit meg lehetett, úgy szét volt szabdalva Kádár Bori lába, hogy néha két mankóval is nehéz volt a járás, de találékony ember lévén, ezekben az időkben is megtalálta a módját, hogyan lehet fekvőgipsszel főzni, takarítani.
Így teltek múltak az évek, a fiúk felnőttek, Bori sem volt már fiatal, de magas, erős termete mit sem változott az idők során, csak a háta, meg a lába lett egyre csálébb, deformáltabb. Járása kacsázóvá vált, arcát kikezdte az idő, ráncaiban megült a fájdalom, néhanapján  panaszkodott is, de senki sem hitt neki. Négy gyereket nevelt, évekig ápolta az urát, most meg az öreganyját gondozza, mi baja lehet ennek, mondták. Betegebbek vagyunk mi Kádár Borinál, súgták a háta mögött. Később a szemébe vágták, jobban fáj a mi lábunk, mint a tiéd! Bori nem válaszolt, dolga volt. Ki kellett festenie magából a bánatot, a szorongást, mert Kádár Bori titkon  félt a jövőtől, tudta, ha végképp feladják a lábai, mint feladták annak idején az apjának is, akkor vége mindennek, rab lesz majd a sokadik emeleti lakásában, ahonnan se le, se fel nem vezet majd út. Az orvosok nem biztatták semmi jóval, gyógyfürdőbe akarták küldeni, ám Bori nem hagyhatta magára beteg öreganyját. Így csak imádkozott, bízott a sorsban, festette képeit, egyszer meg is mutatta a környék tanult mesterének, aki azt mondta, milyen kár, hogy nem művelte ki magát, mert a tehetség megvan, csak hibádzik a tudás. Szépek a képek, és az amatőrség nem szégyen, pingáljon csak Bori ha kedve tartja, dicséretes dolog az ha valakinek igazi hobbija van.
Ezt mondta a híres művész, meg még azt, hogy a csiszolatlan gyémánt is gyémánt, és hogy mindenki lássa, semmiféle féltékenység nincsen a dologban, összehozott Borinak egy kiállítást.
Az emberek meghökkenve nézték a kiállított képeket, sokan magukra ismertek, úgy érezték, ez a Bori a lelkükbe lát, őket festi meg, hát csak ne fesse! Milyen dolog az, hogy szemérmetlenül több akar lenni ez az asszony, mint ők, egyszerű emberek. Ne különcködjön itt a környéken senki, csak azért mert jól bánik az ecsettel, nem kell megjátszania magát.
Kádár Bori nem illet be sehová. Kerülni kezdte az embereket, egyre kevesebbet festett, könyveket sem olvasott már. Nem járt a könyvtárba, csak a boltig vonszolta el magát, néha odaszólt neki egy-egy vásárló, úgy láccik, Bori, front van az én lábam is nagyon fáj!